Álláskeresés, állásinterjú akkor és most

Hogyan kerestünk állást a kilencvenes évek végén, és milyenek voltak az állásinterjúk? 25. születésnapunk alkalmából készülő, nosztalgikus cikksorozatunk első részében ezekre a dolgokra tekintünk vissza.

A Man at Work idén ünnepli 25. születésnapját. Ebből az alkalomból döntöttünk úgy, hogy kicsit visszatekintünk az első időszakra, és bemutatjuk az akkori viszonyokat. Nézzük meg elsőként, milyen volt az álláskeresés és az állásinterjú a kilencvenes évek végén, és ez mennyiben változott meg mára.

Mennyiben volt másabb állást keresni a kilencvenes évek végén, mint manapság?
A kilencvenes évekre sok szempontból nosztalgiával tekintünk vissza, és ez nincs másképp a munka világában sem. De hát hogy is lehetne másképpen, mivel akkoriban még nem interneten vadásztunk álláshirdetésekre. Nem volt ritka, hogy az újságok apróhirdetéseiből tudtuk meg, ha valahol megüresedett egy pozíció.

A munkavállalói ajánlás sem így működött, mint ma. A kilencvenes években ez inkább annyi volt, hogy ismerősöktől, barátoktól vagy szóbeszéd útján kiderült, ha egy cégnél új dolgozó(ka)t keresnek. És vagy közbenjártak picit az érdekünkben ( például bevitték az önéletrajzunkat a főnök titkárnőjének az asztalára), vagy eldönthettük mi magunk, hogy írunk-e a cégnek, egy csatolt önéletrajzzal, ha esetleg keresnének valakit a pozícióra…

Ha úgy döntöttünk, jelentkezünk egy állásra, gépelt, vagy számítógéppel írt és kinyomtatott CV-t küldtünk be postán. Ekkor terjedt el a lényegre hagyatkozó amerikai típusú önéletrajz, ami mellé egyre több cég kért motivációs levelet is. Ez manapság is így van, azzal a különbséggel, hogy a CV-kbe sokan már nemcsak fényképeket illesztenek be, hanem internetes hivatkozásokat vagy akár videós linkeket is.

Sokat segíthetnek az álláskeresőknek az önéletrajz sablonok, amelyekkel vizuálisan tetszetős CV-ket lehet alkotni .

A kilencvenes években, a piacgazdaság és a nagyvállalatok megjelenésével léptek színre hazánkban is a fejvadász- és toborzócégek, amelyek gördülékenyebbé tették a munkaerőfelvételt a vállalatoknak. Például bizonyos szellemi pozíciókra, illetve nagyszámú munkavállaló keresése esetén tudtak hatékony megoldásokat nyújtani. Ebben az időszakban született cégünk, a Man at Work is: azóta már a megváltozott igényekhez alkalmazkodva, de még mindig az alapelveinket szem előtt tartva szeretnénk segíteni összekapcsolni a munkáltatókat és a munkavállalókat.

A kilencvenes évek legvégén már a nagyvállalatok a saját honlapjaikon is megjelentették az álláshirdetéseket. A kétezres évek elején pedig megjelentek az állásportálok is, még egyszerűbbé téve az álláskeresést.

Állásbörze is csak három nagyobb volt az országban – legalábbis a kilencvenes évek elején –, és azokat sem pont úgy kell elképzelni, mint a maiakat. A Műegyetem, a Közgáz (a mai Corvinus) és a Miskolci Egyetem szervezett ilyesmiket. A többi intézményben inkább úgynevezett karrier napokat tartottak, ahol főként tanácsadás és tréningek vártak a hallgatókra. Aztán egyre több helyen megjelentek a cégek is.

Mennyiben volt más egy állásinterjú a kilencvenes években, mint ma?
Ha gépelt vagy otthon kinyomtatott önéletrajzunk beért postán a pozíciót meghirdető céghez (jó esetben a levél nem veszett el út közben), néha hetek múltával csörrent meg a szerencsés kiválasztottak telefonja, akiket behívtak állásinterjúra. Maga a beszélgetés sokszor a cégtulajdonossal vagy a cégvezetővel zajlott, aki rászánta az időt mind a kiválasztásra, mind az interjúra.

Ma már egy-egy pozícióra sokkal több önéletrajz érkezik be, így összetettebb a kiválasztási folyamat is. HR-esek „válogatják le” a jelölteket, akik közül csak a legesélyesebbeket hívják be személyes találkozóra. És gyakran ők sem a cégtulajdonossal vagy a cégvezetővel találkoznak, hanem a HR-vezetőkkel.

A kilencvenes években még az volt a szokás, hogy az állásinterjúra kiöltözve kellett menni, sokan az iskolai végzettségüket igazoló papírjaikat is magukkal vitték. Manapság erre már nincs szükség. A ruházatra pedig azt szokták mondani, hogy azt érdemes felvenni, amit a megpályázott pozícióban is viselne az ember.

25 éve még a nyelvtudás és a számítástechnikai ismeretek nem kaptak mindenhol olyan nagy hangsúlyt, de ezek egyre fontosabbakká váltak. Manapság már kevés az olyan munkakör, ahol ne kellene, vagy legalább ne lenne előny egyik, másik, vagy sok esetben mindkettő.

Referenciák – akkor és most
A kilencvenes években gyakran azért kértek referenciákat a pályázóktól, mert a cégvezető ténylegesen fel is hívta a jelentkező előző főnökét, akivel elbeszélgetett az adott munkavállalóról. Nagy jelentősége volt, mit mond róla a másik vezető – gyakran ezen múlt, valakit felvesznek-e egy pozícióra. Ma már a cégek zöménél nincs erre idő, inkább csak átfutják, hol dolgozott korábban a pályázó, és csak azokat informálják le ténylegesen, akik komoly eséllyel szállnak ringbe az állásért.

És apropó leinformálhatóság: közösségi média jelenlétünkre sem árt figyelni, mert akár azon is múlhat, hogy megkapjuk-e a vágyott pozíciót, hogy a cég HR-ese milyen képet kap rólunk a Facebook, az Instagram és a LinkedIn alapján – ami a kilencvenes években még elképzelhetetlen volt.